Orosz kapcsolat

    Rettegett Iván megölte fiát - Legenda vagy történelem? 

Az orosz pravoszláv egyház a Rusz “megkeresztelésétől” kezdve az uralkodói trón legfőbb támasza, már az államalapítástól kezdve az orosz társadalom kohéziós ereje, a tatár iga idején az oroszok legfontosabb identitásképző eleme volt. 1547-től, az első orosz cár, IV. (Rettenetes) Iván koronázásától pedig a keresztény hit és az ortodox világ védelmezője, és a cári hatalommal vállvetve az antikrisztusi világrend fékezője. Hogy az egyház és a hatalom “szünergiájából” - azaz kölcsönös együttműködéséből - milyen társadalmi berendezkedés alakult ki Oroszországban, és a Rettenetes Cár politikájára milyen módon hatottak az egyház eszkhatológiai tanításai - erről fog szólni ez az írás.

Oroszország belpolitikájában 2012 óta megfigyelhető egy erőteljes konzervatív fordulat, noha erre utaló jelek már 1988-ban, Gorbacsov idején is megjelentek: a pravoszláv egyház szerepe már akkor előtérbe került, azóta pedig egyre inkább közeledik az általa korábban megszokott hely felé: a kormányzó hatalom mellé. Az a liberális demokráciák számára alapvető tétel, hogy “egyház és állam egymástól elválasztva működik” Oroszországtól teljes mértékben idegen valóság volt, leszámítva azt a hetven évet, amikor a XX. században az egyház az állam elnyomása alatt működött.
„Az állam és egyház szétválasztása, melyet Önök Franciaországban természetesnek találnak, nálunk lehetetlen.” - írta Maurice Paléologue, a huszadik század elején Szentpéterváron szolgáló francia nagykövet, egy orosz politikust idézve. „A cárizmus és az ortodox vallás elszakíthatatlanul kötődik egymáshoz az isteni jog kötelékével. A cár az abszolutizmusról éppúgy nem mondhat le, mint az ortodox hitről. Az egyeduralmat és a vallást csakis a forradalom válthatja fel” - jelezte előre egy orosz mérsékelten konzervatív politikus, bizonyos Kulomzin, akit Paleologue idéz A cár országa a Nagy Háborúban című könyvében (295.o) és így is lett: a profetikusnak bizonyult mondatok után mintegy két évvel megérkezett a forradalom, amely megbontotta a “szünergiát” a hatalom és az egyház között, de a nép nagyobbik részében az igény mindvégig megmaradt a “megszentelt hatalom” iránt. Hogy ez mennyire mélyen volt jelen a szovjet lélekben, azt mutatja az tény, amely az 1937-es népszámlálás adataiban tükröződött, és amelyet a szovjet hatóságok titkosítottak, és mindenkit kivégeztettek, aki az adatok összesítését végezte. A „hiba” ott történt, hogy az alkalommal – a Szovjetunió történetében először és utoljára – megkérdezték az összeírtak vallási hovatartozását. Az erre adott válaszokat azonban nem hozták nyilvánosságra, mert a válaszadóknak több mint a fele, 57 százaléka hívőnek vallotta magát csaknem negyedszázados ateista propaganda ellenére!
Az orosz uralkodók a moszkvai állam megalapításától kezdve “megszentelt hatalom” birtokosaiként vezették a középkori Ruszt, és nem véletlen, hogy az Arhengelszkij Székesegyházban temetkeztek, mint akik Mihály arkangyal mellett a szent seregek vezéreként, a gonosszal szembeni végső ütközetet megvívni hivatottak. Az egyház és az állami hatalom együttműködésének egyik csúcspontját azonban valószínűleg IV. (Rettenetes) Iván uralkodása jelentette, aki ki is nyilatkoztatta magáról, hogy “fele részben szerzetes”, és ennek megfelelően halála előtt meg is nyiratkozott (azaz kolostorba vonult).
A cárnak az utóbbi években megerősödött a kultusza Oroszországban, erről tanúskodik, hogy felállították első szobrát Orjolban, és még számos más helyen terveznek ilyet. A szobor az Orosz Művészeti Akadémia tagjának, Oleg Molcsanovnak az alkotása, és a cár által alapított Bogojavlenszkij Székesegyház elé állították fel: a cár egy lovasszobor képében keresztet tart egyik és kardot a másik kezében. Vlagyiszlav Gultyajev viszont, aki Kanszkban állított emléket a cárnak, karót állíttatott fel emlékmű gyanánt, hiszen - elmondása szerint ez sokkal emblematikusabban mutatja be a Rettegett Uralkodó tevékenységét: uralkodása idején ezreket húztak karóba, és gyilkoltak meg válogatott kínzások mellett, melyhez az ihletet a templomok nyugati falán található “utolsó ítéletet” ábrázoló freskók adták.
Az “erős kéz politikájának” újbóli felerősödése, a Sztálin-kultusz és Rettegett Iván tiszteletének feléledése Oroszországban évek óta zajló folyamat - talán az “arab tavaszt” követő káosz, talán a 2011-es Bolotnaja téri tüntetés szétverését követő tiltakozássorozat reakciójaként - mindenesetre Oroszországban jelenleg igény van az erős, autoriter hatalomra. Putyin népszerűsége a Krím annexiója óta töretlenül 80 százalék feletti, a represszív, alapvető szabadságjogokat korlátozó törvényalkotás ellenére is. Néhány hete pedig Putyin, (aki mindenhez ért), immáron történészként is megszólalt: egy lakossági fórumon Rettenetes Ivánról azt mondta, hogy a cár udvarába delegált pápai nuncius akarta azzal a váddal lejáratni, hogy a cár - úgymond - agyonverte fiát, amire valójában nincs bizonyíték. Nos, a Magyarországon fellelhető történeti szakirodalom eddig nemigen kérdőjelezte meg az 1581 novemberére datált eseményt, mint ahogy általában a szovjet és orosz középiskolások is így tanulták, Ilja Repin festőművész pedig emléket is állított az eseménynek. Az elnök szavai szerint azonban Antonio Possevino pápai követ azért érkezett az országba, hogy a pravoszláv Ruszt katolikussá tegye, majd miután ebben nem járt sikerrel, és a cár az “ismert irányba küldte” ez legendák kapott lábra a király lejáratására, csak ő állította kegyetlennek. Ha azonban elfogadjuk az elmúlt néhányszáz év történészi kutatómunkáit hitelesnek, a Rettenetes Cár életrajzából egészen más következtetéseket lehet levonni.

A világ teremtésének (akkori orosz időszámítás szerint) 7038. (1530.) évében Moszkva városa nagy örömre ébredt: lll. Vaszilij cárnak végre megszületett várva várt örököse, aki a keresztségben az Iván (Ioann) nevet kapta. Amikor Jelena Glinszkaja életet adott fiának, a legenda szerint hatalmas dörgéssel és villámlással kísért zivatar jelezte születését, amit az oroszok jelnek vettek. (Zivatar - groza, innen a cár neve: Groznij, azaz Mennydörgő, Rettenetes, Félelmetes). A trónörökös már gyerekkorától kezdve különös örömét lelte a kegyetlenkedésben, eleinte állatokat kínzott halálra, majd egészen fiatalon embereket igényelt efféle szórakozásához. 1547-ben, mindössze 17 évesen ünnepélyes külsőségek között fejére helyezték a Monomah-sapkát (a legfontosabb királyi regáliát), és egész Oroszország első cárjává koronázták. A korábbi uralkodókat a kijevi Rusz idejétől kezdve nagyfejedelemnek hívták, és különös jelentősége volt annak, hogy az ország első embere milyen titulust visel. Nagy valószínűség szerint Makarij metropolita - aki a fiatalon trónra került uralkodó gyámja és mentora volt - az orosz egyházfő, fadta Ivánnak a tanácsot, hogy vegye fel a cári titulust, amely a kor embere számára nemzeti és politikai jelentőséggel bírt. Cár ugyanis az akkori oroszok elképzelése szerint a független, szuverén uralkodó megnevezése volt, aki nem függ senkitől - ezzel a kifejezéssel addig kizárólag a bizánci császárt és az Aranyhorda kánját illették. Azaz az uralkodó titulusa egyaránt kifejezte, hogy szuverén, nincs felette más hatalom (vagyis végleg felszabadult a tatár elnyomás alól, nem fizet adót a kánnak), és egyben igényt tart a korábbi bizánci császár, mint az ortodox világ vezető politikai hatalmának örökségére, és ezzel az egész ortodox keresztény világ vezetőjének szerepére, tekintettel arra, hogy 1453-ban az oszmán török seregek bevették Bizáncot, és a Kelet-Római Birodalom megszűnt létezni. A birodalom öröklődésének eszméje (Translatio Imperii) már korábban megfogalmazódott mind a nyugati mind a keleti kereszténységben, mely szerint a Sacrum Imperium (a Szent Birodalom) Róma bukása után Bizáncban, majd egyes elméletek szerint a frank birodalomban, más teológiai tanítás szerint a német-római császárságban élt tovább. Oroszországban azonban 1523/24- ben Filofej szerzetes levelére alapozva jelent meg az a teória, mely szerint “minden keresztény birodalom véget ért és egyetlen birodalomban egyesült, mely az uralkodónké, azaz a Római Birodalomban. Mivel két Róma elbukott, a harmadik áll, negyedik pedig nem lesz.” (Filofej sztarec levele, in: A középkori orosz történelem forrásai, 146.o) A Sacrum Imperium translatioja, azaz a Szent Birodalom továbböröklődése a moszkvai Oroszországban olyan politikai ideológiává vált, amely számos későbbi történelmi esemény magyarázatául szolgál. Többek között az Iván által bevezetett újfajta államigazgatási forma, az opricsnyina bevezetése is köthető ehhez az ideológiához.

Az opricsnyina
A cár feleségének halála, melyet XX. századi kutatások alapján higanymérgezés okozhatott, jogosan váltotta ki a cár gyanakvását a környezete rosszakaratára vonatkozóan. A gyanakvás később paranoiává erősödött, és a livóniai háborúban szenvedett kudarcok valamint korábbi bizalmasa, Kurbszkij herceg Báthory udvarába - azaz az ellenséghez való - menekülése a sztálini repressziókhoz hasonló méretű erőszakhullámot szabadított el.
1564 december 3-án a cár közvetlen kíséretével elhagyta a székesfővárost, majd a város lakoságának címzett levelében a bojárokat nevezte meg távozása okaként. A tömeget sikerült a bojárok ellen hangolni, és ezzel megalapozta a visszatérése után a tömeges terrort a számára nemkívánatos bojárokkal szemben. Februárra megszületett az opricsnyináról szóló rendelet, aminek lényege az volt, hogy az országot két részre osztotta: az opricsnyinára (ami közvetlenül a cár személyes irányítása alá tartozott) és a zemscsinára, ahol a a bojár duma irányított. Az opricsnyikok (a cár környezetébe tartozó 5-6000 fős gárda) a szerzetesekéhez hasonló fekete ruhát hordtak, fekete lovon jártak, és kutyafejet és seprűt tartottak maguknál fegyvereik mellett - ezzel jelképezve a gonoszság és árulás elleni harcukat. A seprűvel kitisztítják, és kimetszik a gonoszt Oroszhonból. Ennek megfelelően ahová csak betörtek, a zemscsina lakosságát terrorizálták, büntetlenül követhettek el rablógyilkosságokat, és összeesküvéssel vádolt bojárokat gyilkoltak - egyiket-másikat maga a cár szúrta le. Az összeesküvéssel megvádolt nemeseknek a családja sem menekült, apraját-nagyját válogatott kegyetlenkedések mellett irtották ki, és természetesen a jogokkal egyáltalán nem rendelkező jobbágyság is a tisztogatás áldozatául esett. A terror motívuma Andrej Jurganov történész szerint a cár vallásos küldetéstudatában rejlett: az opricsnyinát szerzetesrendként fogta fel, míg a zemscsinát úgynevezett “külső sötétségként” ahol a bűnösök méltó büntetésüket nyerik el. A cár idejében felfokozott eszkhatológikus várakozás töltötte be az egész ortodox keresztény világot, a Messiás eljövetelét az akkori időszámítás szerint először 7007-re (1499.) majd 7070-re (1562.) várták. A cár Isten ítéletének végrehajtójának feltételezte magát, aki az erkölcsi visszásságokat hivatott kiírtani a társadalomból, ugyanakkor mérhetetlen lelkiismeret-furdalás is kínozta a meghasonlott személyiségű cárt: élete vége felé áldozatairól listát készített, és kolostoroknak óriási összegeket fizetett ki, hogy a többezer kínhalált szenvedett áldozatért emlékszertartásokat tartsanak. A cár Kurbszkij herceggel folytatott levelezésében nyilvánvalóvá tette, hogy Júdás apostol levelére támaszkodva teszi, amit tesz: “Másokat pedig rettentéssel mentsetek meg, kiragadva őket a tűzből, és utálva még a ruhát is, amelyet a test beszennyezett.” A cár önmagát és nemzetét mintegy “katehonként” definiálta, és Pál thesszalonikaiakhoz írt levele alapján az úgy gondolta, hogy az orosz nép képezi azt az erőt, amely az Antikrisztust a világtól még visszatartja, ezért isteni küldetésének tekintette, hogy kiírtsa az erkölcstelenséget a népből. Más kérdés, hogy meghasonlott személyisége hogyan nézett szembe a saját bűneivel, amelyek közül a tízparancsolat mércéjét alapul véve mindent elkövetett, amit egyébként tűzzel-vassal üldözött. Bár az opricsnyinát 1572-ben megszüntette, az ország kettéosztottsága élete végéig megmaradt, az ország középső területei pedig elnéptelenedtek. Noha államigazgatási és hadseregszervezési szempontból elvitathatatlan érdemei voltak, és Oroszország birodalmi jellegét ő alapozta meg, öröksége mérlege mégis inkább azt mutatja, hogy az oroszok inkább kritikusak vele szemben: nem emeltek neki emlékművet, és tevékenységét nem méltatták. Egészen a mostani időkig. És ez intő jel.

Még nem derült ki, hogy az oroszok által Ukrajnába küldött humanitárius szállítmány az ukrán félelmeket igazolja-e, és valóban az orosz megszállás trójai falova, vagy a félelem alaptalan volt, és ételt, gyógyszereket és ivóvizet szállítottak a háborús övezetbe. Mindenesetre az események menete nagyon emlékeztet az 1993-ban történtekhez, amikor Grúziában az orosz humanitárius szállítmány megérkezését követően az abház szeparatisták vérfürdőt rendeztek Szuhumiban, majd egyoldalúan kikiáltották Abházia függetlenségét. Eközben Putyin Krímbe érkezett, hogy milyen céllal, csütörtökön kiderül. 

Középen Sojgu, 1993 Szuhumi, Grúzia

A humanitárius szállítmány érkezésének egyik fő szervezője '93-ban egy fiatal katonatiszt, Szergej Sojgu volt, aki 2012 óta Oroszország védelmi miniszteri tisztségét tölti be. Az abház szcenárió akkor orosz szempontból annyira jól sikerült, hogy van esély arra, hogy Ukrajnában is megkísérlik. A különböző közösségi hálókon és hírportálokon terjedő fényképek és videók szerint a humanitárius szállítmány 280 fehérre festett kamionnal érkezik az ukránok által kijelölt határátkelőre, és az előre egyeztetett forgatókönyv alapján a vöröskereszt felügyelete alatt kerül a harcok által leginkább sújtott Luhanszk megye területére, bár az oroszok az egész Donbassz-nak, vagyis a Donyecki Népköztársaságnak is szántak a jótékonysági akcióból. Az orosz média közlése szerint a szállítmány tartalmát moszkvai és környéki lakosok gyűjtötték össze az orosz néppel való szolidaritás jegyében, azonban később kiderült, hogy a járművek korábban a hadsereg tulajdonát képezték, azokat festették át fehérre egy Moszkva melletti katonai bázison, a tartalmát pedig a Rendkívüli Helyzetek Minisztériumának raktárából töltötték fel. A Krímben feltűnt járművekhez hasonlóan semmilyen megkülönböztető jelzés, rendszám, nem található rajtuk. Egy másik vélemény szerint a humanitárius szállítmány ilyen erődemonstráció szerű megjelenése, Obama hét elején történt bejelentésére adott válasz, ugyanis az amerikai elnök bejelentette, hogy katonai intervencióként értékel minden, Kijevvel nem egyeztetett behatolást az ország területére. Többen gondolják úgy, hogy Moszkva így demonstrálja, hogy „ha megtiltják számunkra a szállítmány eljuttatását Ukrajnába, majd megmutatjuk, hogy mi viszont azt tesszük, amit helyesnek látunk”.

A humanitárius szállítmányra egyébként valóban szükség van bizonyos településeken, elsősorban Luhanszk megyében, ahol a hadiállapot miatt a mindennapi élethez nélkülözhetetlen feltételek egyre inkább hiányoznak: a víz tisztításához szükséges infrastruktúra tönkrement, a szemétszállítás és egyéb kommunális szolgáltatások leálltak, közegészségügyi vészhelyzet van. Mindezt tetézi, hogy az ukrán hadsereg egyre szorosabb gyűrűbe szorítja össze a felkelőket, akik egyre elkeseredettebben küzdenek, és a 16-60 éves korú lakosságból fegyveres harcra kényszeríti a férfiakat. Tovább rontja a helyzetet, hogy a nyugdíjak és fizetések sem érkeznek meg időben, illetve a banki infrastruktúra megrongálódott: az ATM-eket nem tudják időben feltölteni,akinek van bevétele, az is nehezen jut készpénzhez. Donyeckben nagyon gyakorivá váltak az emberrablások, valamint a „Népköztársaság” céljaira történő autó foglalások: a tulajdonosokat jobb esetben fegyverrel megfenyegetik, rosszabb esetben le is lövik, ha nem szolgáltatják át járműveiket a felkelők céljaira. A foglyul ejtetteket többnyire a biztonsági szolgálat pincéjében tartják megkötözve, nagyon sok embert halálra kínoznak, az önjelölt vezetők rendszeres kivégzéseket tartanak. Mindennek oka lehet egy Majdanon készült fotó az elrabolt ember telefonján, vagy egy rossz helyen elhelyezett „lájk” a Facebookon.

A héten Putyin elnök telefonbeszélgetést folytatott Jose Manuel Barrosoval, az Európai Bizottság elnökével, aki óva intette orosz kollégáját bárminemű katonai intervenciótól, még a humanitárius segítségnyújtás leple alatt is, és az országát sújtó szankciók szigorításával fenyegette meg az orosz elnököt. Úgy tűnik azonban, hogy Putyinnal szemben a már bevezetett kereskedelmi korlátozás nem hatékony eszköz, sőt az orosz törvényhozás válaszlépésként még rá is tett egy lapáttal: amire az uniós szankciók – az EU saját érdekei miatt - nem terjedtek ki, attól is megfosztja az oroszokat. Azaz, mivel az EU-val, és az USA-val szemben más korlátozó intézkedésre nem futotta, kereskedelmi embargót hirdettek az élelmiszerekre. Ez egyes elemzők szerint ez olyan, mintha önmagát lőné lábon az ember, hisz az élelmiszerimport aránya Oroszországban a nagyvárosokban eléri a negyven százalékot.  

A Kreml ötödik hadteste

Az ukrán hadsereg fehér foszforral bombázza saját lakosságát. Szlovjanszk környékén foszfort tartalmazó gyújtóbombákkal követ el népirtást saját lakossága ellen a kijevi junta – adják hírül az orosz médiában. Mutatnak síró embereket, szétbombázott épületeket és felperzselt földet is az orosz televíziós csatornák, meg éjszakai bombázást, foszforral. Az ukrán haderő cáfol, de a Donbasszon már senki nem hisz nekik, hiszen ők a kijevi junta, akik népirtást követnek el saját lakosságukkal szemben.

Az orosz média egyre durvább híreket közöl a kijevi hatalom oroszokkal (értsd orosz ajkú ukránokkal) szemben elkövetett akcióiról, számtalanszor népirtással és háborús bűnökkel vádolva az ukrán fegyveres erőket és a vezérkart, mindenek előtt pedig az elnököt. A saját lakosságát irtó, nőket és gyerekeket gyilkoló náciknak mutatják be azt a kormányt, amely Ukrajna területi egységének megtartása és területi integritása érdekében terror-ellenes hadjáratot indított az illegálisan felfegyverkezett szeparatista harcosokkal szemben. Noha valóban vannak a harcoknak polgári áldozatai, az ukrán vezetés ezekkel kapcsolatban kifejezte együttérzését, és egyértelművé tette, hogy a megtorló akció a fegyveres terrorcsoportokkal szemben, és nem a polgári lakosság ellen zajlik. Mára az is nyilvánvalóvá vált, hogy a szeparatisták vezetői szinte kivétel nélkül oroszok, titkosszolgálati múlttal rendelkező tisztek, vagy politológusok.

A foszfor-bombázás híreit az ukrán hadvezetés sajtótájékoztatón cáfolta. Ennek ellenére az oroszok minden Kreml által finanszírozott médiájában – az orosz és angol nyelvűben egyaránt tényként állítják. A stopfake.org nevű, orosz médiahazugságok leleplezésére létrehozott ukrán tényfeltáró újságírókból létrehozott szervezet, valamint az Információs Ellenállás nevű szervezet is egyértelműen bizonyította, hogy az orosz tévékben vetített, Szlovjanszk bombázásaként bemutatott képek 2004-es iraki felvételek, egyetlen csatornán sem helyesbítettek. Ha a magyar médiában nézzük meg a foszfor-bombázás híreinek megjelenését, akkor egyértelműen kirajzolódik egy szélsőjobboldalhoz köthető médiabirodalom: az olyan „leleplező”, „igazságot író”, „tényfeltáró” médiumok hozták le a hírt, mint a Hídfőnet, az Alfahír, a Szabad Riport, a Titkolthírek nevű Facebook csoport, valamint az Oroszország Hangja – orosz állami rádió magyar nyelvű honlapja, amelyek előszeretettel foglalkoznak különböző összeesküvés-elméletekkel, elsősorban a zsidó világuralom témakörében. A szélsőjobb oldalhoz kötődő média Kremlbe vezető szálaival több nyugati és magyar elemzés is foglalkozott, korábban a political radical blog bejegyzéséből tájékozódhatott a magyar olvasó az orosz hírgyárak itthoni közvetítőről. A bejegyzés szerzője többek között foglalkozik a „Kiállunk Oroszország mellett” Facebook-oldallal, mely bevallottan elfogultan tájékoztat a „liberális, atlantista média” ellenében az ukrán krízisről és a harcokról. A propagandája fő elemei a következők: 1. az Egyesült Államok és Kijev konspirációba ágyazott démonizálása, 2. az ukrajnai szeparatista törekvések felkarolása, 3. az orosz diplomácia és Putyin álláspontjának kritikátlan bemutatása, továbbá a kelet-ukrajnai harcokról való „háborús tudósítás”. Az oldal szerzőinek már mottó-választása is beszédes, hogy kikkel, és ki ellen határozzák meg magukat: „Oroszország mindig azok mellett fog állni, akik a kollektív szerint határozzák meg a fontos döntéseket, és nem egy állam (USA vagy Izrael), vagy egy államszövetség (NATO) akarata szerint” – Vlagyimir Putyin.Marine Le Pen Moszkva szövetségese

A szélsőjobboldal kremli kötődése természetesen nem az ukrán rendbontások kezdetére tehető, és nem is kizárólag a Jobbikhoz és Kovács Bélához köthető, noha Magyarországon hozzájuk kötődik legnyilvánvalóbban a keleti nyitás politikája és az orosz (sőt Eurázsiai Unió iránti) elkötelezettség. Amikor 2013-ban Vona Gábor Kovács (KG)Bélával látogatást tett a moszkvai Lomonoszov Egyetemen, az Eurázsiai integráció kapcsán rendezett előadáson a Jobbik elnöke bejelentette, hogy amint kormányra kerül, megvizsgálják annak lehetőségét, hogy az ország kilép az Európai Unióból, és az Eurázsiai Unióhoz csatlakozik. Dugin professzor, a tanszék vezetője, és az integráció egyik legfőbb ideológusa ezt a kijelentést nagy örömmel fogadta. Az oroszok tehát fontos európai szövetségesként tekintenek a Jobbikra, de a magyar szélsőjobbon kívül Nyugat-Európában is megtalálhatóak a megbízható támogatók. Franciaországban Marine Le Pen, a szélsőjobboldali Nemzeti Front elnöke a Kreml barátja, Görögországban az Arany Hajnal, a bolgár Ataka pedig egyes kutatók szerint kifejezetten az orosz kormány pénzén jött létre. Nem csak ideológiai, hanem katonai támogatást is nyújt az orosz-párti ukránellenes harcokban a lengyel fasiszták vezetője, Bartosz Bekier, a Falanga vezetője, aki csapatával deklaráltan részt vesz a fegyveres összetűzésekben a Donbasszon. Olaszországban a Millenium nevű fasiszta szervezet képviselői tettek a közelmúltban látogatást a donyecki szakadár vezetőknél, Pavel Gubarev és Denisz Pusilin is találkozott a olasz radikálisok képviselőjével, Orazio Maria Gnerre- vel, aki nem meglepő módon szintén Alekszandr Dugin eurázsiai gondolatának terjesztője, 2012 óta kötődik az orosz fasiszta tudóshoz.

Dugin Alekszander - nem csak ideológiát gyárt, de uszít is

Pavel Gubarev a donyecki szakadárok vezetője és az olasz szélsőjobb képviselői

A Kremlhez kötődő szövetségesekről pontos képet adnak az úgynevezett választási megfigyelők is, akik a Krími népszavazás hitelességén őrködtek: az Osztrák Szabadságpárt (Freiheitliche Partei Österreichs), a belga Flamand Érdek (Vlaams Belang), Kommunitárius Európai Nemzeti Párt (Parti Communautaire National-Européen), a bolgár Ataka, a francia Nemzeti Front, a magyar Jobbik, az olasz Lega Nord és a Háromszínű Láng (Fiamma Tricolore), a legyel Önvédelem (Samooborona) a szer Dveri és a spanyol (Plataforma per Catalunya)vett részt a referendum legalizálásában. Ők az Eurázsiai Tanács a Demokráciáért és Választásokért nevű szervezet felkérésére utaztak megfigyelni a választások tisztaságát, amelyet jelenleg Luc Michel nevű belga szélsőjobbos politológus elnököl (a Parti Communautaire National-Européen alapítójaként), aki hű követője és korábban személyi titkára Jean-François Thiriart-nak, akit náci kollaboránsként elítélt a bíróság. Az általa elnökölt szerv önmagát kormányoktól és politikai blokkoktól független szervezetnek mondja, ugyanakkor nem titkolja elkötelezettségét Putyin iránt a nyugattal szemben: bármely illegitim politikai folyamat mellé bátran nevét adja: így a krími népszavazás, Dél-Oszétia vagy Abházia vagy a Dnyeszter-menti köztársaság státuszának legalizálása.